Kapcsolódás és hagyományok – farsang a mindennapok tükrében
Sokszor érezzük azt, hogy mindig valami újat kellene behoznunk a családi életünkbe. Valamit, ami kizökkent a megszokottból, a szürkeségből.
És közben nekem gyakran van az az érzésem, mintha a semmibe kapálóznék. Mintha kívülről próbálnék behozni valamit, aminek nincs igazán hova megérkeznie.
Ez a farsangi időszak volt az első, amikor megálltam egy pillanatra, és azt éreztem: lehet, hogy nem az újba kellene kapkodni. Nem a távoliba, nem az ismeretlenbe.
Hanem visszanyúlni a régiekhez, a klasszikusokhoz. Ahhoz, amiről ma már könnyen gondoljuk, hogy béna, lejárt, nem releváns. Pedig ha jobban belegondolunk, igazából csak azt tudjuk átadni, ami bennünk is megvan, amit mi is átéltünk. Ezért működnek igazán azok a történetek, amelyek nem tanítani akarnak, hanem közös élményből születnek. Szerepjáték, mimikri és a „mintha” világa
Mindannyiunknak van egy alap élménytartománya. Egy belső készlete abból, amit gyerekkorunkban megéltünk, összeszedtünk, átéltünk. És ez egy sokkal korlátozottabb világban történt (teljesen mindegy, mikor voltunk gyerekek).
Ma a világ kitárult, és minden elérhető. Na meg annak az ellenkezője is.
Bele vagyunk pörgetve abba az érzésbe, hogy minden lehetséges, mindenből több van, mindenből jobb van. És talán ezért nem a megszokotthoz nyúlunk vissza, hanem mindig az újhoz, a máshoz, a nagyhoz.
Egy idő után pedig elkezdjük ezt az „újat” felhalmozni. Nem csak a saját életünkben, hanem a gyerekeinkében is.
Mert látjuk, hogy nekünk mennyire jó lett volna mindez. Vagy hogy visszamenőleg mennyit adott volna. És puszta jó szándékból mindent meg akarunk adni nekik, amiről most már tudjuk, hogy létezik.
Csakhogy nem véletlenül voltak zártak azok a világok. Nem véletlenül volt „csak annyi”, amennyi volt. Mert a kevesebb néha valóban több.
Ha túl sok ingert adunk, ha túlterheljük a gyerekeket, az idegrendszerük elfárad. És amit mi színesnek, izgalmasnak, csodálatosnak szántunk, egyszer csak nyűggé válik. Nem azért, mert nem jó. Hanem mert túl sok.
És mivel mindig az újat keressük, a jobbat, a mást, közben észrevétlenül elveszik a rituálék varázsa. Mindaz, ami ismétlődő, kiszámítható, folyamatos, kap egy címkét: unalmas, felesleges, szürke.
Pedig ezek adják a biztonságot. Ezek adják a vázat.
Ha farsangnál maradunk: nem lehet csak úgy „feldobni” egy jelmezt a semmire. Kell egy alap. Kell egy hétköznapi ruha, amire rákerül a maszk, a szalag, a szín.
A mindennapi nem az ellensége a varázslatnak. Hanem az alapja.
Ugyanez igaz a rituálékra is. A rutinra. Az ismétlődésre. Ezek adják azt az elég jó alapot, amire rá lehet tenni a színes-szagos, különleges dolgokat.
És valahol itt kapcsolódik be a Meseküldönc világa is.
Mert önmagában az, hogy mesét olvasunk, teljesen hétköznapi dolog kellene, hogy legyen. A mesék a mindennapok részei.
De ha ezt az alapot „feldíszítjük” ha a mese egy láthatatlan manótól érkezik, kézzel írt, névre szóló borítékban, amit ki lehet bontani, meg lehet fogni, amiben rajz van, amit ki lehet színezni, tovább lehet rajzolni, akkor az amúgy hétköznapi mese varázslattá válik.
És nem azért, mert nagy. Hanem mert ismétlődik. Mert minden héten megérkezik. Mert számítani lehet rá. Mert beépül.
Nem program. Nem esemény. Nem extra teher. Hanem egy valódi rituálé, ami különleges marad a mindennapokban.
És talán épp erre lenne most a legnagyobb szükségünk.
Ha szeretnéd, hogy a mese ne csak egy esti olvasás legyen, hanem egy várható, közös rituálé, akkor itt tudod megnézni, hogyan működik a Meseküldönc.
Levelek a Könyvespolcról
Időnként megszületik bennem egy történet, egy gondolat, egy mese.
Olyan írások ezek, amiket jólesik továbbadni, de nem mindig találok számukra megfelelő helyet.
Ha szívesen fogadnád ezeket, örömmel küldöm el nekem is.
Nem azért, hogy bármit tegyél velük. Inkább azért, hogy egy pillanatra elgondolkodtassanak vagy inspiráljanak.
Olyan levelek, amiket jó érzés megkapni.
Egy csendes tér,
a világ zajában…