Az átmenet ideje – farsang, változás és a mesék dolga
Megszoktuk, hogy minden egyik pillanatról a másikra történik. Hogy az egyik percben még A van, a következőben már B. Hogy a változás gyors, hirtelen, és nincs ideje megérkezni.
Valahogy teljesen hozzáidomultunk ehhez az élethez. A sürgetéshez. Ahhoz az érzéshez, hogy mindig van valami dolgunk, valami fontosabb, valami, ami nem várhat.
Talán ezért is hat ma különösen idegenül az, hogy nem farsangot mondunk, hanem farsangi időszakot. Nem egy napot. Nem egy nagy eseményt. Hanem egy köztes állapotot.
A tél és a tavasz között. A már nem és a még nem határán.
Pedig a farsang lényege soha nem az volt, hogy megtörténjen. Hanem hogy tartson.
Amikor még volt ideje a dolgoknak
Gyerekkoromban pontosan így volt. Nem egy nap volt a farsang, hanem hetek. Már januárban elkezdtük kitalálni, minek öltözzünk majd be. Rajzoltunk, terveztünk, újragondoltuk. Az osztállyal együtt gyakoroltuk a táncot, amit majd egyszer, valamikor elő kell adni. Volt ideje az egésznek.
Nem azért, mert komoly volt. Hanem mert fontos.
A csúcspont – a jelmez, az előadás, a nevetés – csak egy része volt a történetnek. Utána még napokig, sőt hetekig beszéltünk róla. Ki mit látott, ki milyen volt. Képek készültek, emlékek rakódtak egymásra. A farsang nem egy pillanat volt, hanem folyamat.
Ma mintha mindezt le akarnánk rövidíteni. Mintha elég lenne egy gyors megoldás.
Megrendelünk egy néhány ezer forintos jelmezt valahonnan. Vagy csak felveszünk egy hajráfot, ami viccesnek tűnik. Felkerül egy kép erejéig. Aztán gyorsan le is vesszük, mert igazából kicsit kínos. De az Instára még gyorsan kimegy egy sztori, hogy mindenki lássa: mi is farsangoztunk. Jól éreztük magunkat. Megvolt.
Mintha ma már elég lenne ennyi.
Nem azért, mert nem számít. Hanem mert minden más sürgetőbb. Mert a hasznosság lett a mérce. És ami nem hasznos, azt könnyen feleslegesnek gondoljuk.
Pedig mennyivel jobb lenne megtartani a gyerekkornak azt a lényegét, hogy a dolgok fontosak, nem pedig komolyak.
A farsang nem komoly dolog. Pont ez a lényege. De attól még – vagy épp ezért – fontos.
A gyerekek ezt ösztönösen tudják. Amit mi felnőttek „minthának” nevezünk, az számukra még valóság. A szerepjáték nem próba. Hanem tapasztalat. A szerepjáték, a mimikri és az utánzás nem „gyerekes játék”, hanem a belső feldolgozás egyik legősibb formája. [Erről itt írtam bővebben.]
És itt érkezünk meg ahhoz, amiért a farsang valójában ennyire fontos.
Mert a farsang a változás gyakorlása.
Beöltözni. Maszkot felvenni. Kilépni a megszokottból. Kipróbálni valami mást – biztonságban. Majd visszalépni abba, ami volt.
A szerepjáték, a mimikri, az utánzás mind arról szól, hogy valamit előbb eljátsszunk, mielőtt valóban megélnénk. Hogy kipróbáljuk, milyen másnak lenni. És hogy közben tudjuk: vissza lehet térni.
Ha egy kicsit jobban megnézzük, pontosan ugyanez történik a mesékben is.
Szinte minden mese hasonló ívre épül. Van egy idilli kezdet. Történik valami bonyodalom. Megjelenik egy veszély, egy feladat, egy félelem. És a végén – valahogy – helyreáll a rend.
Sokan mondják, hogy ez túl szép. Hogy az élet nem ilyen. Hogy a változás keményebb, fájdalmasabb, kiszámíthatatlanabb.
És ez igaz.
De a gyerekek fejlődésében pontosan ezért fontos, hogy a mesék így legyenek felépítve. Mert ez ad kapaszkodót. Ez mutatja meg, hogy a változás nem a vég, hanem egy szakasz. Hogy ami most nehéz, az nem végleges állapot. [A változás és a mesék szerepéről itt írok részletesebben.]
Ha egy változás túl rossznak tűnik, ha úgy érezzük, nem lehet túlélni, az gyakran nem azt jelenti, hogy valóban túlélhetetlen. Hanem azt, hogy még a változás közepén vagyunk. Még a mese közepe táján járunk. Még nem léptünk vissza a megváltozott kiindulópontra. Még nem látszik, mi lesz belőle.
A mese nem azért van, hogy megnyugtasson. És nem is azért, hogy megoldjon. Hanem hogy elviselhetővé tegye az átmenetet.
Az emberek nem azért kezdtek történeteket mesélni egymásnak, hogy tanítsanak. Hanem hogy feldolgozzanak. Hogy kimondhatóvá tegyék azt, ami változik. Hogy az átmenet ne maradjon néma.
A mese nem siettet. Nem mondja meg, mit kell érezni. Csak ott van, miközben átalakul valami.
A farsangi időszak ezért olyan, mintha egy kis mese költözne az életünkbe. Egy időre kiléphetünk a megszokott rendből. Színesebb lehet minden. Hangosabb. Vidámabb. És mire észbe kapnánk, már ott van a tavasz is, az új csodáival. [A farsang történetéről és rétegeiről külön írtam]
Nem egyik pillanatról a másikra. Hanem átmenetben.
Talán erre lenne ma a legnagyobb szükségünk. Nem gyorsabb változásokra, hanem megélt változásokra.
Olyanokra, amelyeknek ideje van. Története van. Amik nem komolyak, de annál fontosabbak.
A Meseküldönc levelei is ilyenek. Megérkeznek a postaládádba, amikor változik valami. Egy-egy történettel, amit kézbe lehet venni, ki lehet színezni és át lehet élni. [Ha még nem találkoztál a Meseküldönccel, itt tudod megnézni miről is szól]
Levelek a Könyvespolcról
Időnként megszületik bennem egy történet, egy gondolat, egy mese.
Olyan írások ezek, amiket jólesik továbbadni, de nem mindig találok számukra megfelelő helyet.
Ha szívesen fogadnád ezeket, örömmel küldöm el nekem is.
Nem azért, hogy bármit tegyél velük. Inkább azért, hogy egy pillanatra elgondolkodtassanak vagy inspiráljanak.
Olyan levelek, amiket jó érzés megkapni.
Egy csendes tér,
a világ zajában…